Vizsla Vigasz







Powered by NetOffice

A kutyámat gyászolom
2014. november 3. hétfő

A kutyámat gyászolom…

“A kutya éppen némaságával válik mindennél értékesebbé. Társaságában az ember rátalál a lelki békére, ahol a szavak elvesztik minden jelentőségüket!”  (John Galsworthy)

Egészen kicsi koromtól kutyát szerettem volna, minden születésnapomon, karácsonykor, jó bizonyítványért reménykedtem, hátha most majd valóra válik az álmom.

mf.jpgVégtelennek tűnő évekig vártam, míg végre a szüleim beleegyeztek, hogy lehessen saját kutyám.  A hosszú várakozás után villámgyorsan teltek az évek és az utolsó közös délutánunkat töltöttük kedvenc helyén, a körtefa alatt. 

Sok háziállathoz, de a kutyákhoz, macskákhoz nagyon komoly kapcsolat, kötődés alakul ki.  Ez a kötődés baráti és egyben szülői viszonyhoz hasonló, hiszen a kutyánkért felelősséget vállalunk, gondoskodunk róluk, tőlünk függnek, tápláljuk őket, gondozzuk, játszunk velük, mint a szülők a gyermekeikkel. Az életünkben nap mint, nap együtt vagyunk, és ideális esetben sok-sok év adatik meg nekünk együtt. A kapcsolat és az együtt töltött sok idő, élmény , sok érzelem nagyon szorossá teszi ezt a köteléket. Az életük alakulásáért is felelősséget vállalunk, ápoljuk ha betegek, aggódunk értük és örülünk ha meggyógyulnak. Amikor azonban a betegség eluralkodik rajtuk, vagy már az öregség nagyon megnehezíti az életüket, akkor felötlik bennünk a vég közelsége…. Szeretteinkről általában nem akarjuk, nem tudjuk elképzelni, elhinni, hogy lesz, amikor már nem lesznek velünk. Így vagyunk a kutyánkkal is, nehéz elfogadni, hogy egyszer majd nem futkározik már körülöttünk.

Az állatorvosra várva  bénult fájdalomban ültem a kutyám mellett. Hová tűntek az évek?!? Még csak most volt kölyök! Augusztus volt, a fecskék cikáztak, az ég igazságtalanul kék volt.Nézett. Úgy nézett, ahogy csak a gazdájára tud nézni a kutya. Megérkezett az állatorvos, a protokoll szerint aláírtuk a papírt, 14 napon belül nem harapott senkit és a tulajdonos kéri a végleges altatást. Biztos itt akarnak lenni? - kérdezte. Nekem furcsa volt, hisz hol máshol lehetnék, a kutyámról van szó, a családom része, vele maradok az utolsó pillanatig. Sokan nem maradnak ott, úgy akarják megőrizni emlékezetükben a kutyájukat, amíg még élt, épp elég nekik az eutanázia borzasztó súlyát viselni.  Amíg egy állat élvezi az életét, nyilván nem merülhet fel az élet lezárása. Amikor azonban az állat egyre több érzékszervétől, esetleg testi funkciójától búcsúzott el, onnan már nehéz élvezhető életnek tekinteni. Nagyon fontos, hogy olyan állatorvosunk legyen, akiben maximálisan megbízunk, hiszen ő meg tudja mondani nekünk, mit érez a kedvencünk, vannak-e fájdalmai. Polcz Alaine irja le részletesen a Meghalok én is? - című könyvében, hogy a gyerekek milyen jelekből veszik észre és fogják fel a betegségük gyógyíthatatlanságát és a halál közeledtét. Az állatok is, ahogy nő a fájdalom és a szenvedés foka egyre  ékésebben tekintenek a közelgő vég felé. A kutyák a jelenben élnek, nem terveznek, nem gondolkodnak abban, hogy  "Rendben, pár napig szenvedek, de utána meggyógyulhatok". Épp ezért kell helyettük - és értük - meghozni ezt a nehéz döntést, ha csillapíthatatlan fájdalmai vannak vagy önmagához méltatlan életet tud csak élni már.Ha úgy érzed, nem tudod eldönteni, kérj segítséget az állatorvostól! Kérdezd meg, ő mit tenne! Nekem akkor nem kellett megkérdeznem, egyértelmű volt a döntés. Egyetlen egy dolog volt a lényeg: ne legyenek fájdalmai, ne fájjon a halál neki. Kapott egy olyan injekciót, mintha műtéthez altatnák be, vénába, mert így gyorsabban hatott. Narkózisban volt, nyitott szemmel, ezután jött a második, végleges injekció, amely leállította a légzését és a vérkeringését az agyi központban.

Nyitva volt a szeme, engem nézett, még utoljára is engem ... 

Teltek a napok, éjjelente még hallottam, emlékeztetnem kellet magamat, hogy meghalt. Hetek múltán eljutottam egy pszichológushoz, tudok e enni, tudok e aludni, jöttek a kérdések. Szedjem ezt, ezen lehet segíteni, ez csak egy kutya volt, nincs a világnak vége. De ő nem EZ volt, hanem Ő, A KUTYÁM! A hosszú évek alatt az életem részévé vált. Kutyánk halálakor bizonyára lesznek olyanok, akik nem értik szoros kötődésünket. Gyászolóként a meg nem értettség terhe is nagyon nehéz, ha nem értik és elvitatják tőlünk a gyász terhét.  De gazdiként sem vagyunk egyedül a fájdalomban! Sokan átéltük már szeretett kedvencünk elvesztését, keressük azoknak a társaságát, akik megértik fájdalmunkat! A gyász időszaka mindig nagyon nehéz és sajnos ezt az állapotot már akkor elkezdjük, amikor kutyatársunk még él. Azaz, ha kiderül, hogy megbetegedett, de még él, mi már elkezdjük siratni. A megváltoztathatatlant csak elfogadni lehet, nem pedig átalakítani. Rengeteg dolgot lehet a kutyáktól tanulni, de a legeslegfontosabb az, hogy a jelenben élnek és ezért tudnak akkor is boldogok lenni, ha épp haldokolva a gazdi karjaiban vehetik utolsó lélegzetüket! Évekkel később lett Maya, aztán Frida. Gondolok arra, milyen lesz az utolsó napunk? Igen, néha. Tudom  milyen búcsúzást szeretnék magunknak bár nem tudom, megadatik e. Súlya van minden napunknak és mindig arra törekszem, hogy boldog, teljes életük legyen. És mellettük leszek, amikor előre mennek.

Köszönöm Révész Renáta Liliána pszichológus, gyásztanácsadó és dr. Demjén Zsófia állatorvos szakmai segítségét!

tuza_erika.jpg

Tuza Erika
+36 30 5000 930 
 

 





Vizsla Vigasz
2014. április 28. hétfő

Kedves csapattársaink!
Olyasmi történt a Vizsla Túra életében, amire (tudtunkkal) kis hazánkban eddig még soha, sehol nem volt példa: idén tavasszal elindítottuk Vizsla Vigasz nevű gyászfeldolgozó csoportunkat, melyben olyan gazdiknak igyekszünk segíteni, akik elveszítették négylábú hozzátartozójukat. 
Kérjük, olvassátok szeretettel és tiszta szívvel Tuza Erika, a segítő beszélgetések vezetőjének  bemutatkozó írását arról, miért épp ő csatlakozott hozzánk e nemes, ám lelkileg roppant nehéz témakörben! 

 

Siratom a kutyámat
 
Hat éves voltam, amikor először veszítettem el kutyámat. Hat éves voltam,amikor egy világ omlott össze bennem, mert rájöttem, a felnőttek nem mindig mondanak igazat. "Morzsi elköltözött, megnősült, többet már nem jön haza."-én pedig zokogva kiabáltam nekik, hogy tudom, hogy meghalt, csak mondják meg az igazat. Addigra Morzsi már el volt temetve a kertben a diófa alá és bár késő este volt, követeltem, hogy vigyenek ki hozzá. Másnap ágakból csináltam a sírjára egy kis keresztet, úgy éreztem, ezzel tartozom a legjobb barátomnak.
13 évvel később két hétig kísértem a következő kutyámat, a karjaim közt halt meg, az utolsó pillanatig vele voltam. Hosszas könyörgés után kaptam meg szüleimtől a Moszkvából származó orosz spánielt.A legnagyobb álmom vált valóra vele,nem volt nálam akkor boldogabb gyerek a földön. Athos-nak neveztük el mert a kutyakiállításon, ahol először megláttam, így hívták az egyik győztes kutyát. Süket volt és epilepsziás, rendszeres állatorvosi kontrollra szorult egész életében, nem volt egy egyszerű eset, de a világ minden kincséért sem kellett volna másik kutya nekem. Két hétig búcsúztam tőle, kincsként őrzök egy tincset a bundájából, egyik fényképe pedig -bárhol is éltem a nagyvilágban-, mindig kint van a nappaliban. Az utolsó napokban csak ültem mellette és kétségbeesetten próbáltam elraktározni az emlékezetemben minden foltját, a tekintetét és az érzést, ahogy buksi feje belesimult a tenyeremben. Augusztus 5-én, délután 14 órakor halt meg, miután belesúgtam a fülébe, hogy nagyon szeretem. Augusztus 5-e nekem mindig "Athos nap", az ő napja. Halála hatalmas veszteség volt, iszonyatos volt hazamenni az üres lakásba, hetekig rutinszerűen kerestem a kedvenc foteljában. A szokásos sétaidő volt a legrosszabb, nem találtam a helyemet, hiába mentem el otthonról, a gazdik szívében működő belső órát nem tudtam kikapcsolni. Felkerestem egy szakembert is, aki elnéző "csak egy kutya volt" mosollyal közölte, majd elmúlik a fájdalom, túlságosan nagy a felelősségérzetem, ezért tudok még 1 hónappal is sírni a kutyám halála után...Nem volt igaza, nem múlt el. Sőt, rosszabb lett: azt éreztette, hogy szégyellnem kéne magamat, amiért így érzek "csak egy kutya miatt". Magamra voltam hagyva a gondolataimmal, érzéseimmel, voltak hetek, amikor gyűlöltem mindenkit: az állatorvosokat, akik nem tudták megmenteni, a kutyásokat,azért mert ők vidáman sétálgattak, még a kutyaugatást sem tudtam elviselni. Haragudtam a szüleimre is, amiért minden játékát, táljait, pórázait eltették a kutyámnak és nem akarták odaadni. Fontos lett volna, hogy időnként elővehessem a kedvenc sünijét, a nyakörvét, valamit, ami az övé volt. Akkoriban játszották a mozikban a Csodás álmok jönnek című filmet Robin Williams szereplésével, 3-4 hónappal Athos halála után pár barátommal elmentünk megnézni. Van benne egy rész, amikor a balesetben meghalt főszereplő felébred a mennyországban...természetesen a sok évvel azelőtt meghalt kutyája, Katie fut elé üdvözölni. 
 
 
Sírva mentem ki a teremből, úgy éreztem kiszakad a szívem.  Mindennél jobban szerettem volna tudni, hol van, hogy van, mit csinál...Nagy tanítómester volt nekem Athos, a legfontosabb, amire megtanított az volt, hogy minél jobban szeretünk valakit, annál több mindent megbocsájtunk neki.
Egy évvel a halála után éreztem, hogy talán tudnék szeretni egy új kutyát. Az egyik csoporttársamnál születtek vizsla-ír szetter keverék kiskutyák, felajánlotta, hogy ad egyet. Elmentem megnézni a kicsiket...és nem éreztem semmit. Aranyosak voltak, de nem éreztem, hogy bármelyikük is az én kutyám lenne. Elkönyveltem magamat mint egykutyás gazdát, akinek életében csak egyszer jön el "A KUTYA". 
Külföldre költöztem, meg sem sem fordult a fejemben, hogy saját kutyám legyen,bár mindig voltak a környezetemben..Miután visszaköltöztem Magyarországra, kezdtem el érezni, hogy most már tényleg szeretnék egy saját kutyát. Pár hónappal később talált rám Maya. Buddha anyja után neveztem el, mert már kiskorában volt benne valami egészen mély bölcsesség. 10 évvel Athos halála után érkezett, problémamentesen belesimult az életembe és azt éreztem, hogy az az óra, ami nekem '99-ben megállt, most újra ketyeg. Négy évvel később érkezett Frida. Őt a mexikói festőnő, Frida Kahlo után neveztem el. Maya pár évvel korábban lebénult és az újonnan érkező négylábú családtag nevében szerettem volna megörökíteni azt az utat, amit Mayával végigjártunk, hogy újra tudjon mozogni.
Maya és Frida még fiatalok, remélem még hosszú ideig velem lesznek. Minden napért hálás vagyok, amit együtt tölthetünk. Nagyon nehéz lesz őket elengedni az égi falkába, de tudom, a köztünk lévő szeretet kapocs soha nem fog megszakadni. Velük is ott leszek az utolsó pillanatig és ők is azt hallják majd tőlem utoljára, amit Athos: nagyon szeretlek.
tuza_erika.jpgimg_1398.jpg
 
 Tuza Erika
Vizsla Vigasz gyászcsoport vezetője
+3630 500 0930