Vizsla Vigasz







Powered by NetOffice

2014. április 28. hétfő

Kedves csapattársaink!
Olyasmi történt a Vizsla Túra életében, amire (tudtunkkal) kis hazánkban eddig még soha, sehol nem volt példa: idén tavasszal elindítottuk Vizsla Vigasz nevű gyászfeldolgozó csoportunkat, melyben olyan gazdiknak igyekszünk segíteni, akik elveszítették négylábú hozzátartozójukat. 
Kérjük, olvassátok szeretettel és tiszta szívvel Tuza Erika, a segítő beszélgetések vezetőjének  bemutatkozó írását arról, miért épp ő csatlakozott hozzánk e nemes, ám lelkileg roppant nehéz témakörben! 

 

Siratom a kutyámat
 
Hat éves voltam, amikor először veszítettem el kutyámat. Hat éves voltam,amikor egy világ omlott össze bennem, mert rájöttem, a felnőttek nem mindig mondanak igazat. "Morzsi elköltözött, megnősült, többet már nem jön haza."-én pedig zokogva kiabáltam nekik, hogy tudom, hogy meghalt, csak mondják meg az igazat. Addigra Morzsi már el volt temetve a kertben a diófa alá és bár késő este volt, követeltem, hogy vigyenek ki hozzá. Másnap ágakból csináltam a sírjára egy kis keresztet, úgy éreztem, ezzel tartozom a legjobb barátomnak.
13 évvel később két hétig kísértem a következő kutyámat, a karjaim közt halt meg, az utolsó pillanatig vele voltam. Hosszas könyörgés után kaptam meg szüleimtől a Moszkvából származó orosz spánielt.A legnagyobb álmom vált valóra vele,nem volt nálam akkor boldogabb gyerek a földön. Athos-nak neveztük el mert a kutyakiállításon, ahol először megláttam, így hívták az egyik győztes kutyát. Süket volt és epilepsziás, rendszeres állatorvosi kontrollra szorult egész életében, nem volt egy egyszerű eset, de a világ minden kincséért sem kellett volna másik kutya nekem. Két hétig búcsúztam tőle, kincsként őrzök egy tincset a bundájából, egyik fényképe pedig -bárhol is éltem a nagyvilágban-, mindig kint van a nappaliban. Az utolsó napokban csak ültem mellette és kétségbeesetten próbáltam elraktározni az emlékezetemben minden foltját, a tekintetét és az érzést, ahogy buksi feje belesimult a tenyeremben. Augusztus 5-én, délután 14 órakor halt meg, miután belesúgtam a fülébe, hogy nagyon szeretem. Augusztus 5-e nekem mindig "Athos nap", az ő napja. Halála hatalmas veszteség volt, iszonyatos volt hazamenni az üres lakásba, hetekig rutinszerűen kerestem a kedvenc foteljában. A szokásos sétaidő volt a legrosszabb, nem találtam a helyemet, hiába mentem el otthonról, a gazdik szívében működő belső órát nem tudtam kikapcsolni. Felkerestem egy szakembert is, aki elnéző "csak egy kutya volt" mosollyal közölte, majd elmúlik a fájdalom, túlságosan nagy a felelősségérzetem, ezért tudok még 1 hónappal is sírni a kutyám halála után...Nem volt igaza, nem múlt el. Sőt, rosszabb lett: azt éreztette, hogy szégyellnem kéne magamat, amiért így érzek "csak egy kutya miatt". Magamra voltam hagyva a gondolataimmal, érzéseimmel, voltak hetek, amikor gyűlöltem mindenkit: az állatorvosokat, akik nem tudták megmenteni, a kutyásokat,azért mert ők vidáman sétálgattak, még a kutyaugatást sem tudtam elviselni. Haragudtam a szüleimre is, amiért minden játékát, táljait, pórázait eltették a kutyámnak és nem akarták odaadni. Fontos lett volna, hogy időnként elővehessem a kedvenc sünijét, a nyakörvét, valamit, ami az övé volt. Akkoriban játszották a mozikban a Csodás álmok jönnek című filmet Robin Williams szereplésével, 3-4 hónappal Athos halála után pár barátommal elmentünk megnézni. Van benne egy rész, amikor a balesetben meghalt főszereplő felébred a mennyországban...természetesen a sok évvel azelőtt meghalt kutyája, Katie fut elé üdvözölni. 
 
 
Sírva mentem ki a teremből, úgy éreztem kiszakad a szívem.  Mindennél jobban szerettem volna tudni, hol van, hogy van, mit csinál...Nagy tanítómester volt nekem Athos, a legfontosabb, amire megtanított az volt, hogy minél jobban szeretünk valakit, annál több mindent megbocsájtunk neki.
Egy évvel a halála után éreztem, hogy talán tudnék szeretni egy új kutyát. Az egyik csoporttársamnál születtek vizsla-ír szetter keverék kiskutyák, felajánlotta, hogy ad egyet. Elmentem megnézni a kicsiket...és nem éreztem semmit. Aranyosak voltak, de nem éreztem, hogy bármelyikük is az én kutyám lenne. Elkönyveltem magamat mint egykutyás gazdát, akinek életében csak egyszer jön el "A KUTYA". 
Külföldre költöztem, meg sem sem fordult a fejemben, hogy saját kutyám legyen,bár mindig voltak a környezetemben..Miután visszaköltöztem Magyarországra, kezdtem el érezni, hogy most már tényleg szeretnék egy saját kutyát. Pár hónappal később talált rám Maya. Buddha anyja után neveztem el, mert már kiskorában volt benne valami egészen mély bölcsesség. 10 évvel Athos halála után érkezett, problémamentesen belesimult az életembe és azt éreztem, hogy az az óra, ami nekem '99-ben megállt, most újra ketyeg. Négy évvel később érkezett Frida. Őt a mexikói festőnő, Frida Kahlo után neveztem el. Maya pár évvel korábban lebénult és az újonnan érkező négylábú családtag nevében szerettem volna megörökíteni azt az utat, amit Mayával végigjártunk, hogy újra tudjon mozogni.
Maya és Frida még fiatalok, remélem még hosszú ideig velem lesznek. Minden napért hálás vagyok, amit együtt tölthetünk. Nagyon nehéz lesz őket elengedni az égi falkába, de tudom, a köztünk lévő szeretet kapocs soha nem fog megszakadni. Velük is ott leszek az utolsó pillanatig és ők is azt hallják majd tőlem utoljára, amit Athos: nagyon szeretlek.
tuza_erika.jpgimg_1398.jpg
 
 Tuza Erika
Vizsla Vigasz gyászcsoport vezetője
+3630 500 0930