Évekkel ezelőtt a vár alján laktam és kutyasétáltatás közben gyakran találkoztam egy kedves nagyon öreg nénivel, a környékbeli macskák etetésére és védelmére kirendelt speciális őrangyallal. Ha a cicák meglátták, amint súlyos cekkereit cipeli, amelyek csirkefejekkel és nyakakkal voltak tele, már messziről szaladtak elé és dorombolva cirógatták, kerülgették lábait. Imádták őt és az imádat kölcsönös volt.

A cekkerek idővel egyre nehezebbek lettek és a cicák is kényelmesebbek. Beköltöztek a nénihez vagy tizenöten. A lakás ettől erősen kezdett bűzleni és sajnos a néni is. A szomszédok pedig zúgolódni kezdtek. Egy ismerősünk elbeszélése szerint elmentek az önkormányzat jegyzőjéhez és panaszt tettek. Súlyosat. Ezután történt a csoda.

Valaki kijött az önkormányzattól és beszélgetett a nénivel. Egyezséget ajánlott. Maradhatnak a macskák, sőt hetente fél zsák macskatápot is ad majd az önkormányzat, aminek fejében a néni megengedi, hogy kimeszeljék a lakását, kimossák a ruháit és eltűri, hogy hetenként egyszer egy jóravaló fiatalember takarítson. Az egyesség megköttetett. A bűz megszünt és magam is többször láttam az utcáról a lakásban egy fiút takarítani.

Én pedig évekig felemelt fejjel és kidüllesztett mellel jártam és valahol Európában éreztem magam.

Ez azonban egy régebbi budai, történet, a mostani történetem Újpesten esett meg a minap. Ez az önkormányzat rendet és nyugalmat óhajtott teremteni, akkor is, ha az itten élők netán beledöglenek. A kutyákkal kezdték. Rendelet született arról, hogy az önkormányzat tudja, mit szabad a népnek és mit nem. Egy lakás -egy kutya. A fölös ebeket elkobozzák és azonnal megölik. Valószínűleg tévedésből az is belekerült a rendeletbe, hogy a már meglévő kutyákra nem vonatkozik, de ez sem okoz problémát, mert a rendelet ezen szakaszát nem tartják be.

Hogyan lesz az ilyen ostoba rendeletekből kín, nyomorúság, halál, fasizmus?

A jó szomszédok közreműködésével. Egy idős hölgynek három kutyája van. Buksi öreg jószág, tizennégy éves, és Mici meg Falika, kutyaélet szempontjából szintén túl a delelőn, tizenegy évesek. Nos, a szomszédok összevesztek a nénivel, ma már kibogozhatatlan, hogy miért és kinek volt igaza és kinek nem, de az áhított édes bosszú kínálta magát az ügyesen formulázott rendelet révén. Nem kell mást tenni, csak váltott csapattal naponta panaszt tenni a jegyzőnél, hogy ugatnak a kutyák és ez már tűrhetetlen. A jegyző intézkedik: határozat az elkobzásról, végszó: megfellebezhetetlen. Mint a vérbíróságon. Ezután már csak ki kell lesni, hogy mikor nincsen otthon a néni. A feljelentők persze készségesen segítenek, jön rendőr, önkormányzati előadó, és szerintük teljesen szabályosan, feltörik egy állampolgár lakását és a háromból két kutyát Buksit és Micikét "elkobozzák". Sintértelep, azonnali kivégzés.A feltört lakásban kis cédula, hogy itt jártak. Az, hogy az eredeti rendelet a már meglévő kutyákra nem vonatkozik, ugyan kérem, a lakók már lincshangulatban voltak nyilatkozza az illetékes.

Tehát polgártársaim, a mi fejlett és az ugyancsak állatbarát Unióba ácsingózó kis országunkban előfordulhat és bizonyára egyre többször elő is fog fordulni, hogy amíg a városban ügyes-bajos dolgainkat intézzük, jön az általunk választott hatóság képviselője, és rendőri felvezetéssel a kutyakommandó, élet és halál megfellebezhetetlen ura, betörnek lakásunkat és kivégzik szeretteinket. Úgy döntöttek, hogy most már elég belőlünk, a kutyákkal kezdték, ki tudja mivel folytatják. Kivégzik, elpusztítanak, meggyilkolnak valakit, aki - és ez nem stiláris hiba, mert egy családban élő szeretett kutya az "aki", mert személyisége van - sok évig érzelmi társunk, talán egyetlen szociális kapcsolatunk volt ezzel a világgal. Akivel naponta beszélgettünk, mert egy kutyával beszélget az ember, aki reggel üdvözölt bennünket, aki kért és kérdezett, résztvett a maga - bár nagyon is emberi - módján az életünkben, örült velünk és szomorkodott, megérintett, térdünkre hajtotta a fejét és úgy nézett ránk, ahogyan csak azok néznek akik valakik. Lehet, hogy már csak ez a kutya volt az életünk értelme, de valakiknek utjába állt, tehát el vele.

Az emberi faj egyidős a kutyákkal és együttes történetük az egymáshoz csiszolódás története. A kutya nem az egyik állat a többi közül, hanem az, akit a magunk képére és hasonlatosságára formáltunk, akinek egészen magasrendű érzelmi élete van, és aki szereti őket, tudja, nap, mint nap tapasztalja, hogy úgy viselkednek mint a 2-3 éves gyerekek éppen csak nem beszélnek - még. No két ilyen valakit, Buksit és Micikét gyilkoltatott meg az Újpesti jegyző, hogy hagyják már őt békén a szomszédok azzal az öregasszonnyal. Megtehette, hatalma van rajtunk. Nem a dolgát végezte, nem járt utána, hogy ki mit, miért, nem ajánlott egyezséget, még a maga szabályát sem tartotta be. Öletett.

Humánetológiai szempontból nagyon érdekes, hogy éppen a kutyák és csak a kutyák képesek emberekből éppen akkora gyűlöletet kiváltani mint egy másik ember. Akik utálják a kutyákat azok éppen az "akit" látják bennük és ezért képesek velük kapcsolatban mindazon aljasságra, amit egyébként csak magunk között szoktunk alkalmazni. Ezért ölik, kínozzák, verik a kutyákat. Egy papagáj vagy kecske nem vált ki gyűlöletet, mint ahogy egy cseresznyefa sem. A szeretet vagy gyűlölet élőlények által történő kiváltásának mértéke pontosan aránylik az illető lény emberhez való hasonlóságához. Azok akik a médiában az önkormányzatoknál a kutyák ellen ágálnak, emberekkel szembeni utálatukat vezetik le eképpen és inkább szakértő pszichológus segítségére volna szükségük mint hatósági támogatásra.

A kutyák időnként harapnak.
A kutyák ugatnak.
A kutyák az utcán ürítenek.
És ez borzasztó és elviselhetetlen. És ezt radikálisan csökkenteni, majd megszüntetni kell.
Az autók embereket ölnek, hetente tíz-tizenötöt, nem számítva most a nagyszámú sérültet.
Az autók zaja elképesztően nagy.
Az autók az utcán iszonyúan büdösek és bűzük mérgező.
Ez kellemetlen, de a modern társadalom ezzel jár, ezeket a jelenségeket el kell viselnünk. Az autó egy tárgy.
A kutya a társunk.

Sokkal több autó van, mint kutya.

Az írás megjelent az Etológia és Társadalom című kötetben (Ulpius-Ház Kiadó, 2005)
A cikket a szerző szíves hozzájárulásával közöljük