Kutyás lettem. Hatlábú.

Nem akartam az lenni. Eszem ágában se volt.

Meggyőződéses kutyátlan voltam harminchat éven át.

Szilárd elvi alapon nem volt kutyám.

Szeretem a függetlenséget, még akkor is, ha nemigen volt részem benne soha. Ebbe bele is nyugodtam rég. De hogy még egy kutyától is függjek, ez soknak tűnt fel előttem. 

Harminchat évig el nem tudtam volna képzelni, hogy egy póráz végére kötve naponta háromszor lemasírozzak egy térre, ahol nincsen semmi sem, és ami van, hát arról jobb nem beszélni. 

Tudtam, hogy aki kutyát tart, az kutyás lesz. Elkutyásodik. Kutyásokkal ismerkedik, kutyákról beszél, sőt kutyákkal beszél, kutyával fekszik, és kutyával kel, kutyával álmodik: elkutyul.

A kutya büdös, továbbá zajos és harap.

Ennyit tudtam a kutyáról, és ez nekem elég volt.

Kutya-tudásomat sétáltattam nap mint nap, több mint harminchat éven át.

Aztán egyszer csak kutya-tudásom elkóborolt, elszökött, nem leltem sehol, hamarosan már nem is kerestem.

Kutyát sétáltattam helyette.

Kutyás lettem.

A kutyát persze nem magam szereztem, nem is magam neveltem; bónuszként járt az a családdal, amelyikbe beletelepedtem.

Hiányoztak a közös gyerekkori, ifjúkori emlékek, hiányzott a közös múlt.

És persze nem is formálhattam önnön képemre a kutyát. A kutyát se.

Én voltam egész nap a kutyával, de a gazdája nem én voltam mégsem. Társ lehettem, barát; de főnöki beosztásra itt se jutottam. 

Ha nagy baj volt, ha mélyen ülő kullancsot kellett kivenni, ha fájdalmat kellett a kutyának okozni, ha valami fontos dolgot kellett megbeszélni vele - akkor én átadtam helyemet a gazdának, az igazinak, a falkavezérnek.

Ha valamit nagyon akart a kutya, neki szólt, nem nekem, én meg sem értettem volna esetleg.

De azért tanultuk egymást sokat. Egy év is idő, hát még kettő, három, tizenegy.

Sokat voltunk együtt. Talán szülőket, húgot leszámítva élőlénnyel nem is töltöttem el ily sok időt egy fedél alatt. És kettesben sem voltam senkivel ennyit. Ha utánagondolok: semennyit se voltam kettesben a kutyáig senkivel.

Összeszoktunk, összecsiszolódtunk, változtunk is talán.

Régen például gyűlöltem a harapós kutyákat.

Úgy véltem, aki harapós kutyát tart, az egy állat.

Aztán szépen, lassan szembenéztem a ténnyel: olyik kutya harap. Például az enyém. Nem mindig, de hébe-korba. Ő is lehet ideges. Különben sem harap nagyot. Odakap. Csippent.

Nem kell kiabálni. Nem kell hadonászni. Nem kell rohanni. Nem kell tarka ruhát ölteni. Nem kell zajos gyerekkel sétálni. És mindenekelőtt: nem kell görkorcsolyázni. Akkor a kutya nem harap. Talán nem.

És neveltem a kutyán magam is.

A kutya hat éven át csak kertben élt. Lábát még előszobába sem tehette be. Mellettem aztán egészen jól megszokta az ágyat. A kutya régen vidéki, paraszti koszton élt. Nekem már megette a sonkát is. Régen a kutyát semmi erővel nem lehetett autóba kényszeríteni. A kutya autós kutya lett. Éppen csak hogy nem vezetett.

Jól megvoltunk a kutyával. Egyikünket sem zavarta, hogy nem tudtunk egymásról mindent, hogy volt külön múltunk, sorsunk, titkunk is talán. Örültünk annak, amit tudtunk. Nem kell mindig mindent tudni. Ki-ki cipelje csak magában a maga saját, külön bejáratú baját, bánatát; volt már közös is, épp elég.

Az írás a szerző Hatlábú című könyvében jelent meg
A cikket a szerző és az Ulpius Ház kiadó szíves hozzájárulásával közöljük