Állítólag már a kalandozó "magyar hordák" kíséretében is feltűnt. A honfoglaló őseinket illető rosszalló megfogalmazáson túl okvetlenül fel kell figyelnünk a Nyugat évezredes kutyakultuszára: még a legvadabb nyílzáporban, a fejük felett égő tető adta fényben is volt kedvük az új kutyafajták tanulmányozásához.

A magyar vizsla, mint mindenes vadászkutya, valóban figyelemre méltó jelenség lehetett. Nyugaton ugyanis státusszimbólum volt, hogy a földesúr minél több, speciálisan kiképzett kutyával járjon vadászni. Az egyik elment vadászni, a másik meglőtte, a harmadik hazavitte, a negyedik vízből hozta ki, az ötödik felzavarta a fára, a hatodik csak megmutatta, hol a hetedik, aki a vérnyom specialistája. A falka néha rá se fért a mezőre. A magyar vadászok ezzel szemben abból a tételből indultak ki, hogy a kutyának van lába, állkapcsa, szeme, füle, orra, így gyakorlatilag minden

feladatra alkalmas. Ha kell, felveri a réten lapuló madarat, de orrával is szívesen megmutatja, merre van. Apportírozásban nincs nála jobb, de a nádasban elrejtőzött vadkacsát is megtalálja a vízen lebegő, bizonytalan szagnyom alapján.

A magyar vizsla annyira népszerű, hogy túlnyomórészt kedvtelésből tartják. Házőrzésre alkalmatlan. Kedveli az embereket, hűvösebb napokon pedig nem szeret a szabadban időzni. Ha a harsány követelőzés hatására beengedjük, rövidesen kiderül: a magyar vizsla valójában kanapéspecialista. A szőnyegeket és a fotelokat egyaránt köztes fekvőbútornak tekinti. A végcél egyértelműen a heverő, és ha ott sikerült elhelyezkednie, gyakran juttatja kifejezésre óhaját, hogy valaki takarja is be. A család zsarnokával szemben minden ellenállás eleve reménytelen. Ha nem érkezik a takaró, morog, közben csóválja a farkát. Haragja rettenetes: szélsőséges esetben akár tíz percre is megsértődhet. Nem csoda, hogy senki nem mer szembeszállni vele.

Az írás a szerző Kutyaszorító című könyvében jelent meg
A cikket a szerző és a Tericum Kiadó szíves hozzájárulásával közöljük